Wichmann Tamás: a nagy sikerektől a moszkvai traumáig

Kolonics György nagy elődje a most 71 esztendős Wichmann Tamás, aki szintén kenusként lett legendás sportoló. Gyakorlatilag minden világversenyt megnyert, csak az olimpiákon nem sikerült neki az aranyérem megszerzése. Népszerűsége azonban töretlen: az UNESCO fair play-díjat adományozott neki 1979-ben, Príma-díjas lett, különféle rendezvényekre hívják országszerte, ahol népszerűsíti a sportot, ráadásul szeret énekelni, előadása egy CD lemezen megjelent. A versenyzése befejezése után egy vendéglőt vezetett a belvárosi Kazinczy utca 55. szám alatt három évtizeden át, de tavaly eladta.

Hogy telnek most a napjai?

Szerettem a vendéglőt, amely csakhamar népszerű lett, mert különféle kvízjátékokkal, beszélgetésekkel színesítettük a programot, máskor hajnalig énekelgettünk, de ennyi esztendő után elég lett belőle. Manapság is eljárok edzésekre az újpesti öbölbe, de hetente csak egy-két alkalommal. Inkább túraevezéseken veszek részt barátokkal, régi sporttársakkal. Legutóbb is voltunk egy ilyen evezésen Lengyelországban, igazán jó társaság gyűlt össze. Van négy fiam és két lányom, már mindannyian felnőttek. Barnabás fiam eleinte kenuzott, de nem lett belőle kiemelkedő tudású versenyző, most a sárkányhajózásban jeleskedik. A többi gyerekem amatőr szinten sportol. És hat unokám is van.

Mit gondol, miért lehetett ennyi kiváló kenusa Magyarországnak az utóbbi évtizedekben?   

Én a 60-as években kezdtem kenuzni. Kiváló edzők, sportolók vettek körül. Mindenki tette a dolgát: súlyzóztunk, erősítettünk, edzettünk, közben élcelődtünk, viccelődtünk. Szinte haza sem akartunk menni, annyira jól éreztük magunkat. Én a hetvenes években értem el a legnagyobb sikereimet. Közben egyébként vitorláztam is, de erről kevesebben tudnak. Előttem olyan világhírű kenuzóink voltak, mint Darvas Miklós, Árva Gábor. Utánam pedig Vaskuti István, Vajda Attila, Kozmann György és persze Kolonics György. Mind olimpiai és világbajnokok. Kolonicsot is ugyanolyan jó közeg vette körül, mint engem. Emlékszem, amikor 1991-ben először láttam Csepelen: fogta a lapátot, és lehajtott fejjel ment a kenuhoz. Sajátos technikája volt, mert egészen mélyen a víz alatt lapátolt. Senki nem tudta utánozni. Mindez párosult hallatlan szorgalommal és győzni akarással.    

Mondja, mi történt a moszkvai olimpián 1980-ban, amikor a legnagyobb esélyesként feladta a versenyt?

Ez nagyon fájó, szomorú emlék… Előtte minden világversenyt megnyertem 1000 méteren. Úgy álltam rajthoz, hogy győznöm kell — és ezt is várta el tőlem mindenki. Az élen állók nagy iramot kezdtek diktálni, 700 méternél pedig csak a negyedik-ötödik helyen álltam. Rettenetes érzés fogott el. Csak az első hely volt elfogadható számomra. De láttam, már nem lehetek első. A harmadik helyre még befuthattam volna, de ez nekem nem elég… Megálltam a pályán, feladtam. Súlyos trauma ez, mai napig nem feledem.

Cs. A.