Visszaemlékezés – ma van a holokauszt nemzetközi emléknapja

Ma van a holokauszt nemzetközi emléknapja.Az emberi sorsok sokkal fájdalmasabban fejezik ki, hogy mi történt, mint a számok, adatok. Dr. Fehér Elekné Dr. Bárdos Márta visszaemlékezésének részlete, elhangzott már 2015.július 5-én a csepeli zsidó temetőben.

Nekem 1944 óta Péter-Pál napja nem az aratás kezdetét jelenti, hanem családom széthullását.
Apámat, dr. Bárdos Elemért, aki 1919-től 1944-ig OTI körzeti orvosként működöt Csepelen, nem kényszerítették be kezdetben a gettóba, mert légriadó esetén a Templom tér mögötti elsősegély helyre kellett mennie.
Június 29-ém azonban azonnali hatállyal beköltöztették a Magyar utca 5. számú házba, édesanyámmal együtt, majd a Petőfi utcai iskolából a Békásmegyeri téglagyárba, bevagonírozva Auschwitzba deportálták. Itt orvosként latrinatakarítóként osztották be, e munka közben kapott dizentériában halt meg augusztusban.
Anyám Auschwitzból egy Lengyelországi, Visztula melletti munkatáborba került. Tankcsapdákat ástak, mikor 1945 januárjában a Vörös Hadsereg közeledett, a bezárt pajtát rájuk gyújtották.
Ugyanaznap, mikor a szüleimnek a gettóba kellett költözni, én, Éva nővéremmel és 53 csepeli lánnyal, asszonnyal, beköltöztem a Csepeli Posztógyárba, így menekültünk meg a deportálásból.
Egy raktárhelység betonján aludtunk egymás mellett sorban a földön. Amikor a sorozatos bombázások miatt már nem tudtak minket elhelyezni, körletünket is bombatalálat érte, egy szál ruhában teherautóval bevittek a Boráros-térre augusztus 2-án. Szabadon engedtek.
Éva nővéremmel anyai nagybátyám Eötvös u. 2. szám alatti lakásába mentünk, ami kijelölt csillagos ház volt. A lakásban már több zsidó család élt összeköltözve.
Novemberben a svéd követségtől kaptam egy beutalót a Kálvin tér 9. szám alatt lévő református állástalan cselédlányok otthonába. Éva nővérem kísért be oda. Ő hazament a holmijáért. Közben letelt a kijárási tilalom, másnap reggel szándékozott visszajönni, azonban reggel a nyilasok az Eötvös utca 2. ház asszonyait elhurcolták végig űzve a bécsi országútra. Dachau, Bergen Belsen táborok után a került 1945 májusában Svédországba.
Én a Kálvin téri otthonból először a Sziget utca (Radnóti Miklós u.) 49. szám alatti svájci védett házba kerültem. Decemberben engem átkísértek a Vilma királyné úti árvaházba. Több százan voltunk ott, sok-sok apró gyermek is. December 29-én reggel nyilasok törtek be az árvaházba és a gyermekek nagy részét elhurcolták.Én a hátsó kerítésen át megszöktem, elkerültem a Pozsonyi út 12. szám alatti svéd védett házba.
1945. január 4-én reggel oda is betörtek a nyilasok, és a lakókat az utcára terelték. A házparancsnok mondta, hogy ha jobbra állunk, a Dunába lőnek, ha balra állunk, a gettóba terelnek.
A Jókai utcán, Csányi utcán végig vonulva kerültünk be a gettóba, a Klauzál térre, ahol felstószolva hevertek a hullák.
Nagynéném lakásába fogadtak be, az Akácfa utca 59-be, ahol én voltam a 39-ik lakó. Itt ért a felszabadulás 1945. január 17-én, amikor a Vörös Hadsereg katonái ledöntötték a 3 m magas deszkapalánkot, a gettó falait.

Mindezt 15 éves kislány koromban kellett átélnem.