Némának tettette magát, hogy megmeneküljön a hadifogságból

Csepel Királyerdő része gyakorlatilag nem létezett, illetve a területet homokdombok, vadon nőtt fák, bokrok, cserjék borították az elmúlt század húszas éveiben – emlékezik a 92 esztendős Farkas József, aki 1927-ben született a Csőgyár utcában, amely a község lakott területéhez tartozott, közel a gyárhoz. A II. világháború után édesapját internálták, ő maga pedig megjárta a szovjet hadifogságot, de szerencsésen megmenekült. A harmincas-negyvenes évek csepeli viszonyairól, kalandos életének néhány eseményéről mesélt Farkas József.

„A húszas-harmincas években Csepel falu volt, a lakók többsége a Szent Imre tértől északra élt. A mai Görgey téren homokos-salakos futballpálya volt. A Kolozsvári út volt a község határa, ahol két erdészház állt. Királyerdő lakatlan volt; hatalmas erdővel, tele mindenféle fával, de főleg fenyővel, akáccal, tölggyel, nyárfával, galagonyával, rózsabokorral, gyöngyvirággal és árvalányhajjal. Rengeteg állat is tanyázott errefelé: őzek, szarvasok, nyulak, vaddisznók, fácánok, még homoki vipera is. A Duna vize olyan tiszta volt, hogy inni lehetett belőle. A Magyar Hollandi Bank 1938 táján kezdte el parcellázni a vidéket. Először a Határ utat jelölték ki, majd a Szent István utat, amely azért lett kacskaringós, mert a mérnökök 15-20 méteres homokdombokat kerültek ki. A Hollandi út vonalát a háború után szabták meg. A helyén korábban folyó csordogált, a terület nádas-hínáros vidék volt. Az utakat szakaszosan mérték ki; ahogy pedig haladtak, sorban adták el a parcellákat. Csepelre az ország minden részéből özönlöttek az emberek, mert kellettek a munkások a gyárba, lakhatásnak meg fillérekért adták el a telkeket. Általában 150 négyszögöles parcellákat alakítottak ki. A homokot az építkezéseknél használták fel malternak, a kivágott fákat meg a lakók közt osztották szét.  

A Tamariska-domb kirándulóhelyként szolgált a háború végéig, ahol egy rendőrőrs is működött. A domb alatti bunkert a háború alatt hozták létre, de akkor még faburkolattal építették meg. A Rákóczi úton a HÉV végállomásánál körülbelül egy kilométeres szakaszon egy tisztviselő lakótelepet létesítettek a gyár dolgozóinak. Különféle szociális intézmények, napközi otthon, óvoda is működött ott, a kórházat innen beljebb építették meg, de nagy szégyen, hogy ezt később bezárták. A Rákóczi utat keramit kockákkal és makadám felülettel látták el a temetőig, onnan földes országútként funkcionált Ráckeve felé. A HÉV már a háború előtt közlekedett, de akkor még Erzsébeten keresztül jártak a szerelvények a Közvágóhídig. Az első buszjárat a háború után indult el a Szent Imre térről a Szent István úton.”

„Amikor a szovjet csapatok bejöttek Csepelre, 1945 januárjában málenkij robotra hurcolták a sváb hangzású nevet viselő férfiakat. Így járt Fischer Béla is, akit jól ismert apám, mert együtt dolgoztak a Szerszámgépgyárban. Apám addig-addig érdeklődött utána, hogy kirúgták a gyárból, és egy évre internálták. Az internáló tábor a mai Daru-dombon volt: dróthálóval, deszkapalánkokkal kerítették körbe, a rabokat minden nap dolgoztatták. Apám egy pékségben robotolt fizetség nélkül. Amikor elengedték, egy évig még rendőri felügyelet alatt volt. Fischer Béla később hazajött a Szovjetunióból, és emlékeim szerint ’85 körül halt meg.”     

„Engem 1944 novemberében hívtak be katonának. Nem harcoló egységnél szolgáltam, hanem például árkokat ástunk. ’45 március 31-én Dunakilitinél megadtuk magunkat az oroszoknak. Pozsonyban vagonokba raktak, és a romániai Foksányba szállítottak. Útközben papírdarabokat dobáltunk ki a helyi lakóknak, hogy továbbítsák a hírt a családunknak, mi történt velünk. A víz hiányától rengeteget szenvedtünk, voltak, akik a pocsolya vizét is megitták. A Békás-szorosnál egy romániai hadifogolytáborban kellett dolgoznunk, kovácsmunkákat végeztünk. Egy évre rá szerencsés körülmények között megszöktem. Eljutottam egy csángó magyar faluba, ahol csángó ruhába öltöztettek, és eligazítottak, merre menjek tovább. Bukarestbe mentem gyalog, közben megjátszottam, hogy néma vagyok. Egy szót sem szóltam, csak ráztam a fejem, erre azt gondolták, hogy nemcsak néma vagyok, hanem nincs ki az összes kerekem sem. Bukarestből egy magyar székely elhozott Lökösházáig, onnan meg vonattal jöttem haza Budapestre. Amikor anyám meglátott a Temesvári utcában, ahol most is lakom a feleségemmel, csak nézett rám meglepetten, és sírt velem együtt.”

Cs. A.