Egy martinász, akinek az Acélmű volt az otthona

Amint belépünk a Csepel Művek főkapuján, Posta György egyből balra vezet, ahol egykor a Csepeli Acélmű és Vasöntöde martinüzemének raktára állt: ez volt az a szabad terület, ahol a csőönteteket és a kokillákat tárolták, mára azonban jobbára csak a daruk maradtak meg a magasban. A tároló helyiségek nagy részét elbontották, a vas állványokat eszi a rozsda. Eltűntek a martinkemencék és a nagykalapács, amely hajdan úgy dübörgött, hogy a föld beleremegett. Kialakítottak egy benzinkutat, odébb fémlemezekből húztak fel új csarnokokat. A vasúti síneket, amelyeken az árukat szállították, régóta nem használják.

A 72 esztendős Posta György 1967-től 1991-ig dolgozott a Csepeli Acélmű és Vasöntöde martinüzemének öntősorán „gödrösként”, ami azt jelentette, hogy a kokillákat készítette elő csapolásra. Úgy tekint a környezetre, mint az otthonára, ahová szívesen járt dolgozni, s amelynek minden szögletét ismeri, mint a tenyerét. Mutatja sorban, mit bontottak le és milyen üzemek működtek errefelé. Annak idején tervek voltak, hogy a csepeli Acélművet bővítik és korszerűsítik.

Egy párbeszéd rémlik fel benne, amely a nyolcvanas évek elején hangzott el közte és a gyár párttitkára között.    

Bízzon csak benne, a Duna partján építjük meg a kemencéket.

Meglátja, Posta elvtárs, lesz nekünk még száztonnás olvasztókemencénk, mint a nyugatnémeteknek! Mehetnek majd tanulmányútra az NSZK-ba! Nem fogom én azt megérni, párttitkár elvtárs.

Teltek az évek, és a rendszerváltás előtt minden megváltozott. Magának lett igaza, Posta elvtárs, tényleg nem lesznek akkora kemencéink! – ismerte el a párttitkár.

Posta György nem volt párttag, mert nem akarta, hogy a magánéletébe is beleszóljanak, megelégedett azzal, hogy becsülték a munkáját. Csupa ismerős utcában járunk: Öntő, Homok, Nagykalapács, Martinász. Ez utóbbiban található az Acélmű korábbi kétemeletes igazgatósági épülete. Rá sem lehet ismerni. A bejárati ajtó zárva, az ablaküvegek betörve, a téglafalakat belepte a fekete kosz, a pincébe vezető nyílást eltorlaszolták.

A második emeleten öltözők voltak, az alagsori részen meg női zuhanyzók. Emlékszem, gyakran megfordultunk erre, mert itt voltak a vezetők irodái. Hihetetlen, hogy ennyire lepusztult az épület… De eltűntek a vágányok is. Egész üzemrészeket lebontottak vagy átalakítottak. Korábban öt elektrokemence működött az Acélműben. A raktárcsarnokok még úgy-ahogy megmaradtak, mert szükség van rájuk. A martinkemence ellátásához kellettek, mert ott tárolták a meszet, dolomitot, magnezitet, vasércet, bauxitot. Amott az épület, innen pár méterre, az anyagkezelő üzemvezetőségé volt. Most munkásszálló. Ott dolgozott a feleségem 1968-tól 1988-ig.

A Vasöntödénél egy még jó állapotban lévő, de rácsokkal sűrűn fedett ablakú épület mellett haladunk el.

Ebben a temperáló üzemben dolgoztak a rabok. Edzették a vasat. A nyolcvanas évek végén, amikor egyre nagyobb lett a munkaerőhiány, börtönből hoztak embereket kisegíteni. Nem ismertük őket, mert nem engedték ki őket onnan, de tudtuk, hogy kifélék. Akkoriban minket is próbáltak ösztönözni, hogy több legyen a munkáskéz: ezer forintot kapott, aki beajánlott egy új munkást az Acélmű martinkemencéi mellé.   

Súlyos emlékek is felrémlenek.

A nyolcvanas évek elején két haláleset is történt… Nem baleset volt, mert a szerencsétlenek önként végeztek magukkal. Az egyik a négyes olvasztókemencénél esett meg. Egy 44 éves férfi, akinek épp akkor született meg az ötödik gyereke, belevetette magát a folyékony vasba. Semmi nem maradt belőle. Úgy beszélték, hogy depressziós volt. Az öt tonnás vastömböt félretették, aztán a Duna partjára szállították, az lett a sírhelye. Egy 21 éves fiú pedig szerelmi bánatában ugrott bele a forró acélba. Kegyeleti okokból azt az acélmaradványt is elkülönítették, és elvitték.

Az üzemcsarnokban, ahol most is öntik a vasat és az acélt, por lengi be a levegőt és lepi be a mázsás vasakat és gépeket. A forró üstöket éppen hűtik, odébb a kokillákat rendezik. Az öntvényeket homokfúvóval tisztítják meg a rárakódott feleslegtől. Veszélyes üzem, belépni tilos, egyáltalán ki az, aki kíváncsi a kohászok munkájára? Talán új munkaerő érkezett? Az bizony nagyon elkelne, de a kutya sem jön. Ha mégis akad jelentkező, mire betanítanák, már tovább is áll. Nem kecsegtetőek a fizetések és embert próbálóak a munkakörülmények. A munkások egy része nyugdíjas korú, akik évtizedekkel ezelőtt beleszerettek a szakmájukba, és teszik a dolgukat, amíg bírják. Posta Györgyöt kollégaként fogadják; beszélgetésük minden mondata arról árulkodik, hogy jól megértik egymást. Szakmai fogásokról, új eljárásokról ejtenek szót, meg arról, hogyan volt mindez régen.

Nekünk évente kétszer szilikózis vizsgálatra kellett járnunk, hogy a por miatt nem esett-e bajunk. A kettes kapunál működött az orvosi rendelő, oda hoztak egy mozgólabort. Fogászati szűrésre kétévente kellett jelentkeznünk. Az üzemben naponta kaptunk védőitalt és gyümölcsöt. Most másképpen mennek a dolgok… Szükség volna öntőkre, martinászokra, de nincs rá ember. Megszűnt a szakképzésük is. A havi nettó 180-200 ezer forint fizetés senkit nem csábít ide. Pedig mennyire szerettem kohász lenni! Az Acélmű volt az otthonom, ez volt az életem! CS.A.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA