Légitámadás Csepelen július 27-én

Csepel történetének szomorú napja volt 1944. július 27-e, amikor a szövetséges csapatok bombázói támadást indítottak a településen lévő katonai célpontok ellen, s ennek következtében bombatalálat érte a Templom utcában található polgári iskolát és a kultúrházat is. Jó néhányan a gyár területén haltak meg. A kilencvenkét esztendős Farkas József fiatalemberként élte át a légitámadást: a Tamariska-domb óvóhelyén húzta meg magát. Most is a fülébe cseng a légoltalmi szirénák zúgása és a rádió ismétlődően elhangzó figyelmeztetése: Bácska- Baja légiriadó, Bácska- Baja-Budapest légiriadó.

„A polgári iskolába 1939-től 1943-ig jártam, amelynek a hivatalos neve Csepeli Államilag Segélyezett Községi Polgári Fiú- és Lányiskola. Nem volt könnyű bejutni, mert a gyenge tanulókat nem vették fel. Előtte négy elemit végeztem, a felvételkor megnézték a bizonyítványt, vagy ajánlásra, ismeretség révén lehetett bekerülni. Külön osztályba osztották a fiúkat és a lányokat, osztályonként ötven-ötvenkét diák tanult. Délelőtt és délután volt oktatás. Kiváló tanáraink voltak, többek között Csete Balázs, aki művészi szinten tanította a rajzot. A következő tantárgyaink voltak: magyar nyelv, történelem, német nyelv, földrajz, számtan, növény- és állattan, mezőgazdaságtan, élet- és egészségtan, szépírás, kézimunka, ének, testgyakorlás. A németórákat nem szerettük, de a nyelvet aránylag jól elsajátítottuk. A kézimunka során a fiúk általában asztalosipari munkákat végeztek: sámlikat, virágtartókat, kopjafákat készítettek, a lányok varrtak. A mezőgazdaságtan keretében hetente egyszer eljártunk kertészkedni a Temesvári és a Vágóhíd utca sarkán lévő kertészetbe növényeket ültetni, gondozni. Az egészségtan órákon az egészséges életről beszéltek és szexuális felvilágosítást tartottak. Egy orvos volt a tanárunk. Hetente háromszor volt testgyakorlás: jól felszerelt tornacsarnokban másztunk kötélre vagy labdáztunk, máskor az udvaron futottunk, fociztunk, súlyokat löktünk. Osztályozták a magaviseletet és a rendszeretetet is.”        

„Az iskolában szigorúan betartatták a fegyelmet. Nem volt szabad kiabálni, a folyosón lökdösődni; a feleselés szóba sem jöhetett. Megesett, hogy megpofoztak a tanárok, vagy nádpálcával suhintottak a fenekünkre, kezünkre. Szabály volt, hogy a fiúknak szürke csákószerű egyensapkát kellett viselniük, a lányok pedig köpenyben jártak. Minden vasárnap a Szent Imre téri templomba vonultunk misére kötelezően. Az iskolán kívüli viselkedésre is rendszabályokat vezettek be: este 8 óra után senki nem mehetett ki az utcára szülői felügyelet nélkül. Aki ezt megszegte, megfedték.”

„Már befejeztem a polgári iskolát, tizenhét éves voltam, amikor 1944. július 27-én légiriadót rendeltek el nem sokkal dél előtt. Sivítottak a szirénák, a rádióból pedig jó előre folyamatosan lehetett hallani a figyelmeztetést: Bácska- Baja, aztán Baja-Dunaföldvár, mert onnan érkeztek a repülők. Kábé 30-40 percünk volt, hogy menedéket találjunk. Mindenki rohant a legközelebbi óvóhelyre. Volt, aki az udvari vízóraaknában húzta meg magát, a tehetősebb családok a házuk pincéjét építette meg úgy, hogy biztonságos legyen. Csepelen utcák szerint volt beosztva, hogy ki melyik bunkerhez tartozott. De szükség esetén mindenki mehetett, ahová tudott. A Temesvári utcában laktunk, nekünk a Tamariska-domb óvóhelye esett a legközelebb. Akkor másként nézett ki, mint most: a bejáratot a túlsó oldalon alakították ki, a födém vízszintes volt, és fagerendákkal támasztották ki. Volt egy parancsnoka, és hat-nyolc légoltalmis beosztott, akik rendelkeztek a tennivalókról, és nyugtatták a népet. Sokan zsúfolódtunk odabent. Hallottuk a vadászgépek zúgását, a bombák becsapódásának távoli robaját. A gyárat érték találatok, aztán a közelben a Komáromi és a Határ utca sarkát lőtték, ahol német légvédelmi tűzőrség viszonozta a tüzet, de kifüstölték őket. Aznap pusztult el a polgári iskola és a kultúrház is. A Tamariska-dombot elkerülték a bombák. Órákig féltünk, remegtünk, mire lefújták a légiriadót.”

Cs. A.